Páskulyné Kovács Erzsébet: Őszi kép - őszi táj

Bágyadtan hull a napsugár a tájra,
Őszi szél kerget sárga levelet.
Olyan szomorúan szegényes a kép,
Riasztóan károg a varjúsereg.

Ökörnyál szálldos nyújtózva, lustán,
Mint kóbor kutya gazdátlanul.
S ijedve fut, ameddig a szem lát,
Védelmet keresve a barna nyúl.

Nincsen virág, nincsen zöld takaró,
Csak barna földek mindenfelé.
A hideg szél átmetszi a tájat,
S a csupasz fák remegnek belé.

Egy folyó folyik lassan, csöndesen,
Fölötte most nem susog a nád,
Elhallgatott a nyár zenéje is,
a száznyelvű békaszerenád.

Széthullt fészek a bokor alján,
Szerelemes párja hol lehet? -
Minden csöndes, csak fent az égen
Szállnak az őszi fellegek.

Harangszó kondul messze, valahol,
Itt hullanak szét érces hangjai.
Temetés van. A nyár emlékeit
Napról-napra búsan temeti.