Túrmezei Erzsébet: Kéz a kézben

Verőfényes vasárnap délelőtt.
Virágok nyíltak és gyümölcsök értek.
Még fogtam a drága, dolgos kezet,
de gyengülő, gyérülő érverések
könyörtelenül tudatták velem:
üt az óra, s el kell eresztenem.

Megsimogattam. Átölelt a múlt.
Akik búcsúznak, mindig visszanéznek.
Megköszöntem a kezembe simult,
erőtlen, ráncos anyai kéznek,
hogy simogatott és ápolgatott,
a fáradtságos, dolgos tegnapot.

Hogy imára kulcsolta kezemet,
hogy imádságra kulcsolódott értem.
Az idő irgalmatlan sietett.
A másodperceket remegve mértem.
Aztán - kezét Más fogta meg helyettem.
S én eleresztettem...eleresztettem.

*

Verőfényes vasárnap délelőtt.
Sárgult falevelek szállnak a szélben.
S megint fogtam egy búcsúzó kezet,
s megint búcsúzó szempárba néztem.
Virágokat bontottak még a kertek,
de a vándormadarak útrakeltek.

Ó, simogató, serény kicsi kéz!
Milyen fürge volt és fáradhatatlan!
Fogtam...könnyű volt és mégis nehéz.
És én akkor mindenért hálát adtam.
Aztán - kezét Más fogta meg helyettem...
s én eleresztettem...eleresztettem.

*

Hát hűtlenül elhagy kéz kéz után?
Segítettek, áldottak, simogattak.
Utánuk nyúlnék félszegen, sután...
Hát kéz a kézben soha nem maradhat?!
Csend, csend! Hiszen egy megmarad nekem!
Azt soha nem kell eleresztenem.

Arra békén rábízhatom magam,
és az a kéz letörli minden könnyem.
Szegény a szívem, koldús a szavam,
kevés az életem, hogy megköszönjem
azt a kereszten értem vérezett,
örökirgalmú, hatalmas kezet.