Vítezslav Nezval: A Svratka folyó partján

A Svratka folyó partján veronika nyit,
a Svratka folyó partján tört, alacsony fű nő,
szerettem eltűnődni, járni, úszni itt.
A Svratka folyó partjára veronika nyit,
s a víz hűvös, nehéz és sötétbe vegyülő.

Mintha vakító nyárban árny derengene,
mint otthon a szobában függő, régi képen.
Mért fájsz, kapor, kömény és fokhagyma íze?
Mintha vakító nyárban árny derengene,
mint a rég elhagyott kert sűrü hűvösében.

Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el,
mint itt e sötét víz, e hullámtalan bánat,
és mégis partja mellől el nem szökhetel.
Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el,
de az a víz nem látta soha az anyámat.

Hány sugaras, nagy ország, milyen kék vizek,
és kék ég alatt hány hegy, napverte lapály ég,
de fülemben a morva föld szele zizeg.
Hány sugaras, nagy ország, milyen kék vizek,
de földjük mégse éget holtig, mint e tájék.

Hány föld és minden földön gazdag temető,
s Visehrad, Prága szíve mélyén arany ékszer,
de szebb itt a paraszt sír, a faragott kő.
Hány föld és minden földön gazdag temető,
de szebb ez, mely a dombhát bozótjába vész el.

A Svratka folyó partján veronika nyit,
a nyár örök szelében kukoricaszár áll.
Anyám, ha érezném még erős kezeid!
A Svratka folyó partján veronika nyit.
S a gyötrő kőfalak közt ma is hazavárnál!

Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el,
mint itt a sötét víz, a hullámtalan bánat,
de itt, anyám, örökké élhetnél velem!
Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el,
de nekem a hazám, hazám, örök anyám vagy!

/Ford.: Orbán Ottó/