Mélységes erdők sűrűjén át
Magános út vezet:
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.
Gonosz hely, rabló nép tanyája.
Az est is éjre vál’, -
„Megállj” hangzik a sűrűségből
S a sápadt nő megáll.
Kibuknak nyolcan is, s előlép
A rabló nép ura:
„Hová ballagsz, te sápadt asszony?”
„A celli búcsúra.”
„S mit vissz’ a celli Máriának?
Mutasd a kincseket:”
„Oh, nem viszek én semmit néki,
Csak tiszta szivemet.”
Fogják, motozzák: mindhiába!
Szegénynek semmije.
„Elő, elő hát a szivét, hogy
Igazán hadd vigye!”
S melléből éles, gyilkos késsel
Kitépik a szivet.
Azután kötényébe dobják:
„Most indulj és – vigyed!”
S az asszony – oh csodák csodája –
Nem hull a földre, nem:
Köténykéjét kezébe fogva
Megindul csöndesen.
Arcán a holtak sárgasága,
Ruhája tiszta vér –
Az égen hajnal pírja reszket,
Amikor Cellhez ér.
De hallga! mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Csellben magától megszólamlik,
Zeng-bong a sok harang.
A pap – miséjét abbahagyja,
Fölkelnek a hívek,
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy, siet.
S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé –
Ki szívét hozza Máriának:
A véres nő elé…
Könnyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága Szűz előtt.
S a Szűz Anyának márványszobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász közt
A jó asszony szivét.
S míg könnytől, vértől ázva-fázva,
Félholtan fekszik ott:
Ím, mellén forradás se’ látszik
S belül a szív – dobog.
Az ámulattól, a csodától
Meghatva áll a nép.
Ragyogó díszbe öltözködve,
Új pap mond új misét –
És szinte fel, az égig harsog
A háladó ima:
„Hozsánna néked Isten anyja,
Áldott szűz: Mária!...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése