Az éjfél ruháját magára csavarta,
úgy jött, mint az álom, mint szirten gazella.
Felittam a száján a nedvet, az édes
aranybort, mely ajkát hullámlón befolyta.
Sötét fürtje árnyában alkonyi pírra
az éjben csókom nyomán gyúlt ki arca.
Az Orion botjával indult az éj már,
és bágyadtan, ősz fejjel eltűnt nyugatra.
Hullámzó uszályú palástban a nappal,
gyönyörrel, mosollyal, jött szőkén lobogva.
Eső jött, s utána Nap jött, s szerelme
szerelmemre tűzött, a jázmin-fogakra.
Ruhájában illat-bozótok remegtek,
szomjukban a hűvös folyókhoz hajolva.
Mi ketten, mi nem vágyakoztunk esőre,
mert könnyekben úsztunk mi, kart fonva karba.
/Ford.: Vas István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése