- Én fényesen égek, vidáman! Te meg, tuskó, csak füstölögsz.
- Jól van, szomszédasszony, jól van - felelte a Fenyőtuskó - , nem vitatkozom én veled! Gyerünk ki az út szélére, hallgassuk meg, melyikünket dicsérik jobban az emberek!
- Gyerünk - állt rá a Nyírkéreg.
Lehevertek az út szélére. Nemsokára két útonjáró közeledett: apa meg fia. Kemény hideg volt, fáztak mind a ketten.
- Oda nézzen, édesapám! - örvendezett meg a fiú. - Ott egy jó darab nyírfakéreg. Az mindjárt lángra kap. Rakjunk tüzet belőle, melegedjünk!
- Abból ne, fiam, van ott jobb is - felelte az apja. - Látod azt a gyantás tuskót? A nyírkéreg hamar lángot fog, de gyorsan el is ég. Hanem a gyantás tuskó sokáig parázslik, és jó meleget ad.
- Ugyan, édesapám! A nyírkéreg rögtön meggyullad, fellobban a lángja.
- No, akkor te vedd fel a nyírfakérget, én meg fogom a gyantás tuskót. Majd elválik, melyikünknek van igaza.
Úgy is tettek.
A fiú fölvette a nyírfakérget. Az rögtön tüzet fogott, magasra lobbant a lángja, nevetve kiáltott le a Fenyőtuskónak:
- Hé, Tuskó, érj utol, ha tudsz!
Magasra szökött a Nyírkéreg lángja, de hamarosan ki is lobbant, elaludt. Semmi meleg nem maradt a nyomában.
Az apa akkor meggyújtotta a gyantás Fenyőtuskót. Az lassan kezdett égni, nehezen. Füstölt, kormozott. De amikor tüzet fogott, sokáig égett, nagy meleget adott.
A fiú most már nem vitatkozott.
- Igaza volt, édesapám: a nyírkéreg hamar lángot fog, de meleget nem ád.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése