Szabó Lőrinc: Szentjánosbogár

Szentjánosbogár, vándor szikra, te,

elhagyva füves éji fészkedet,

a porban vergődsz: várj, megmentelek.

Mint zöld ékszer, égtél a fekete

rét hajában, s most féreg vagy a napban.

Mi csalt ki a dél lángjába, az útra?

Hová mégy, fény, a Fényben összezúzva?

Kis láng, agyam testvére, mondd, mi lenne,

ha csak az éjszakát szeretnéd?

Mért akarod a fények győzedelmét,

mért jöttél ki a napra?Mondd, lehetne,

hogy amennyi vagy, azt is megtagadd,

s a sok küzködés helyett elfogadd

alázattal az éjszakát, a titkot?

Értelek, kis fény. Csöndes esti réten

sokszor jártam én is, éjszaka, mint te,

magamba és a tájba veszve: szinte

megszólaltak a csillagok az égen:

túlvilág volt rajtam túl minden, és

kutatva néztem hátra és előre,

mert a csillagot értettem belőle.

Az a sok csillag, az a sok arany

biztatás fent és lent megmagyarázott

egy-egy árva, elszigetelt világot,

s bár mondta, hogy ami körötte van,

titok, végtelen és vigasztalan:

én nem akartam: ne legyen titok:

nem hittem el! S vártam, hogy jönni fog

kis fényem hős jövője, égi lángja,

különb, nagyobb s mégis testvéri lámpa,

mely tényt mutat és látszatot leplez

s igaz tartalmat ad igaz kerethez,

valóságot a kisértetekért:

a titok csak agyrém volt, vértelen,

amig vártalak, boldog értelem.

S feljött a nap. Mint agyat a megérzés,

derengte át a hajnal az eget:

fátylait vetve már a csoda élt, és

lett valóság, mindig meztelenebb

és igazibb és forróbb szerető:

ég s föld, az éjt cáfolva, magyarázott

s igy épitette ujra a világot.

Nem kellett már sejteni, hinni. Most a

hegy csak hegy volt és völgy a völgy. A rend

kiteregette, szinte föllapozta

az élő ábrákkal dús végtelent:

rét s gyár! folyó s híd! egymásért! igen!

A szem gyönyöre mint boldog tudás

zsiborgott kéjes érzékeimen.

Részekre bontva pihent most a táj,

tárgyak és formák lettek titkai:

de uj nevüket megszerezve, már

megint ködlött mögöttük valami:

az uj tudás mögül kisértetek

bujtak elő: a sok éji titok,

a túlvilág itt volt, csak ragyogott.

Hogy ragyogott! Kiváncsi szemeimnek

táplálék volt e gazdag ragyogás,

de lelkem éhe látta: e varázs

mámorával agyam csak úgy telik meg,

oly játékosan, mint a testtelen

szivárvány hamvával a remegő

szinekbe hangolt üres levegő.

Szivárványos Fény, mit érek veled?

Ha vagy, ha nem vagy, majdnem egyre megy.

Szemünk benned csak több titokba lát,

még vakitóbb csodákba! És akár

te vagy az uram, akár a homály,

tehetetlen agyam valami hit

zsákmánya marad: ott lesz rab, vagy itt.

Rabság minden tudása, hite rabság,

s ha ronthatatlan dacú falakat

minden kételyből körbe maga rak,

ez a börtön se biztos, ez a vakság:

hogy higgye el, hogy nem hisz semminek?

Hibákat látni: eljuthat odáig, -

de hogy ellenőrzi saját hibáit?

Mint te az éjszakát, szegény bogár,

világitom én is világomat:

az éj engem nagyobb börtönbe zár

s nagyobb lángot öl meg bennem a nap.

Köröttem mindig nőnek a csodák:

te mégy s nem tudod, hogy vannak hegyek,

hisz már a domb is óriás neked.

Testvérem, csupasz, ügyetlen bogár,

tévelygő, fájó, fénylő gondolat,

ugy sajnállak, hogy élsz, mint magamat.

De megmentelek, mintha összeroskadt

magányomat vinnéd a föld alá:

jobbat nem tudok tenni: eltaposlak.

S megyek tovább, vakon, valahová.