Tompa Mihály: A vadrózsa

Szeress...szerelmed hű legyen,
És tiszta, mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg, -
Hütlen kebelre könny pereg.

A büszke rózsának szive
Hajlik oda, hajlik ide,
A csapodárnak kebele
Szerelmi vággyal van tele.
A liljom érte sápadoz,
Ajkára csókot lepke hoz:
Hozzá, szegény folyóka, fel,
Lábát ölelve esdekel.
A szegfűt, mályvát, rozmarint
Szerette, s elhagyá megint.
S mindig ujabb élvezet
Miatt kaland után eped.

S éjfélt midőn az óra üt,
S halotti csend lesz mindenütt:
A kertből titkon kiszökik,
Futván a habzó rétekig.
Ott hízelegve meg-megáll
A rét gyöngéd viráginál,
Csábítva szól, keccsel felel,
Midőn szerelmet esdekel:
Tavasz mosolya, kék ibolya!
- Mézes beszéde így folya, -
Édes virágom, jer velem,
Légy holtomig szerelmesem!
A kertben zápor el nem önt,
Csak ajkam hint rád csóközönt, -
S mely sugár- s széltől védni fog,
Föléd lombos sátort vonok!

Az ibolyácska elmene,
Gyönyörben uszva kék szeme:
Rózsájához közel helyet
Fogván, a kert lakója lett.
De ki keblét érzelmivel
Könnyelműen rabolta el:
A rózsa hűtelen leve...
Könnyekben uszva kék szeme
Az ibolyácska hervada,
Míg meg nem ölte bánata.
A könnyelmű virág pedig
Ujabb kaland után esik.

És szól, kit szenvedélye hoz
A tónak sásas partihoz:
Ah, karcsu sárga liliom,
Szeretlek...légy menyasszonyom!
Jer e mocsárból oda, hol
Édes harmatcsermelyt iszol!

A tágas kertben, mindenek
Irigyeim hadd légyenek!
Ki látna meg? ébren ki van
Az éj késő óráiban
Jer, jer...kiért régen eped:
Te boldogítsad szivemet!
S elment a sárga liliom,
De hervad már harmadnapon:
Forró a föld, a lég rekedt,
S kinzó szomjuságban eleped...
A rózsa csókja, könnyei
Birnák a kint enyhíteni:
De az már más virágra néz...
S a sárga liljom elenyész.

A harmadik nap éjjelén,
A távol fekvő bércre mén
S járván a gyöngyvirág körül:
Kalandjának hiún örül.

"Bércek szép hölgye, gyöngyvirág!
Meghalok, büszke rózsaág
Előtted...! ah mert kellemed:
Lábadhoz igéz engemet!"

"Szép szó ömöl szép ajkadon,
De tüskéid vérzők nagyon!
Csábitsz s ölsz, - ne jöjj idébb!
Én sohasem leszek a tiéd!"
"Bájos virág! ne érts balul:
Eljegyezlek menyasszonyul...!"
"Késő! Szentgyörgynap éjjelén
Kikirics mátkája lettem én!"
"A kikiricset hadd s feledd,
E vad kietlen bérc felett...!"
"Ah, e vad bérc édes hazám,
Sirom, ha elvirágozám...!"

"Urnő kerte,ben s szívemen!
Jer...jer...ne nézz oly hidegen...!"
De szókat hasztalan keres:
- Kalandor, elkésel...siess...!"

És visszatér a rózsafa,
A perc kevés, a kert tova...!
Siet, siet, de hasztalan:
Az óra gyorsan elsuhan
S midőn a puszta utfelen
Egy árokpart felett megyen:
Kakasszó hangzik...! s ő legott
Csipkebokorrá változott.

A csipkerózsa szintelen,
Telj nélkül elhull hirtelen:
Tüskéje szúró s ágain:
Vérszin gyümölcsben függ a kin.

Árok, garád lakója lőn,
Tengődve él parlag mezőn:
S az illat a bokor felett:
Szebb mult felől emlékeztet!