Zug a sűrü nádas hosszu mély morajjal,
Hogy a bölömbika bőgése is elhal:
Metsző csátéjával vesszőzi a tavat,
S még keményebb csapást a buzogánnyal
osztogat.
Zug a tó, feketén forog fel hulláma,
Mint mikor a földet vakond turja, hányja:
Nehéz habokat vet a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.
Két hatalmas tündér sajátja volt a rét:
Ez birta a nádast, amaz a tó vizét:
De tündér-országnál a kincs többet ére:
Mit szép nejében birt a nádas tündére.
Szerették is egymást sok századig ketten,
S nem vénült az érzés a tündérszívekben.
Ám a tündérasszony ábrándokba mélyed...
Álmodván szerelmes vágyainak új képet.
S amint künn merengett, csendes holdas estén:
Tekintete a tó tükörére esvén,
Megrettent...mivelhogy egy tündérszép alak
Állt merőn ránézve, a tükör-víz alatt.
Nézte a hölgy, hosszan nézte szívdobogva...
Most egy nádbokréta hullván a habokba:
Összerezzent a víz...eltünt a jelenet,
De már az ábrándos tündér hölgy szeretett!
Ah, őt láttam, őt, a tavak tündér urát!
Sóhajtja...s álmaknak engedvén át magát:
Hütlen gondolatok lopóztak lelkébe,
Kisértvén szüntelen a viz-király képe.
A sohajtó vágynak kedvezett az éjjel, -
És segített szőni titkos ingerével
Az ábrándok tarka, bűbájos fátyolát,
Melyet a tündérhölgy habzó keblén von át.
Puha, meleg éj volt, nehéz durva része
Aludt az életnek, meg vala igézve:
Mely illattól leve ittasabb, ittasabb:
A lassu szellőtől alig rendült a hab.
Nem volt éj a szellem- s finomabb világnak:
Fenn volt a szerelem, az ábránd, a bánat!
Fenn volt a tündérhölgy, - s titkos gondolatja
Gyermekivel magát emésztőn mulatja.
Jó szárcsa, mond egykor, beszéld el csak nékem:
Minő világ van ott a mély tófenéken?
Van-e a víztündér titkos lakához út?
Láttad-e már őtet? azt mondják: nagyon rút!
Fényes tündérhölgy! - a szárcsa válaszola,
Aki rútnak vallja, nem látta őt soha!
Én gyakran járom a mélységes vizeket:
De ami ott vagyon, leírni nem lehet.
A tündérkastélyban építtetett a fal:
Tündöklő csigákból, ezer változattal:
Tengercsendben hallgat a csudás fal mélyen, -
S ha vihar zúg, az is nyilvánvaló lészen.
S mintha szivárványból volna a fedele:
Nagy arany halak zöld, kék, piros pikkelye:
Ilyen két nagy hal van a kapunál őrül:
S megvillámlik a viz, ha mozdul, fényétül.
Nagy félve jutottam egynehányszor oda,
S egészen elvakitott a tündér-palota:
Hát még belől...? mondják: csudáknak csudája!
Meleg tajtékbul van a viztündér ágya.
S a vizpalotától, mélyen a föld alatt:
Egy hosszu sikátor a tengerbe lyukad,
Amelyen egymáshoz a nagy viz-világnak
Hatalmas urai látogatni járnak.
S midőn a nap leszáll tengeri ágyába:
Átárad a tóba ragyogó sugára,
Sárga, zöld, kék színben lángolnak a habok:
Még a barna sár is aranyszinnel ragyog.
De mindezek, mint a pára elenyésznek,
Szépsége mellett a tó fejedelmének:
Aki mostan fekszik sápadtan, betegen,
Azt beszélik róla: hogy baja szerelem!
Igy szólott a madár, s lebukva eltünék:
Mig a hölgy kebelét szerelem, vágy, kétség
Ingatja, rengeti, mint a gyenge nádat,
Rengeti a hullám, mely rája kiárad.
S megjelen a szárcsa tündérnél gyakran,
Titkosan beszélvén csendes alkonyatban:
S akár mélybe szállt, akár onnan jött fel,
Tele volt ajaka mézes üzenettel.
És nőtt a szerelem, nőtt a vágy ekképen.
Egyszer csak megmozdul a nádas éjfélben:
Elveti bújában rengő bokrétáját,
Sivitva hagyja el a bíbic tanyáját.
A nádasok ura felriad álmábul,
Kitekint a tóra, - de im csak elámul...
Mert bájos nejével a vizek tündére
Azon percben tűnik a tó fenekére.
Utánok kap végső reményben, kétségben,
S csak neje zöld fátyla marad a kezében:
Azt is a tó rengő habjaira csapja...
Rettentő fájdalma, rettentő haragja!
Zug a nádas, sással vagdalja a tavat,
Még keményebb csapást buzogánnyal osztogat:
Zug a tó, habot szór a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.
De már mind hasztalan küzdelem és harag, -
Messze van a tündér a hullámok alatt!
A tépett nádasban hosszu mély moraj van...
Fájdalom sóhajt a hosszu mély morajban.
Ám amint fogyása lőn a holdvilágnak:
Ugy fogyott szépsége a vizek urának.
Undok tói csuda lett végre belőle...
Irtózva fordult el a tündérhölgy tőle.
Jöttek habszakállú, mohos képű csudák:
Kik a bús tündérnőt kinozták, faggatták: -
A boldog mult és a hütlenség emléke:
Megbánás tövisét szurkálták szívébe!
Visszavágyott most a nádasba, - s ajkának
Meleg sohajtási fölfelé szállának:
S meleg sóhajából, mely búval született:
Sárga hinárvirág termett a hab felett.
S amint észrevette ezt a tó tündére:
Levarázsolta őt a tó fenekére:
Erősen a földbe gyökerezett lába...
Ah, nincs visszatérés elhagyott honába!
Tünődött...sóhajtott...s ha vissza nem térhet:
Legalább hogy lássa hivét s a vidéket,
Vizililiommá változott, - s eképpen
Emelkedett ki a habokból fehéren.
A nádas tündér járt-kelt a tó színén,
Mindenütt szerelme fájdalmait vívén:
Hogy bájos hütlenét csak egyszer is lássa:
De mind hasztalan volt sovár vágyódása.
S gondolta magában: így meglát a mélyben...
Jobban célt érek tán madárnak képében?
S fogadást tőn: hogy mig nejét meg nem látja:
Lesz a rétek, tavak repkedő sirálya.
A jajgató sirály hitvesét siratja,
Hitvesét keresi a liljom illatja:
Eped a másikat meglátni mindenik:
De sirály s liliom egymást nem ösmerik!
Hogy a bölömbika bőgése is elhal:
Metsző csátéjával vesszőzi a tavat,
S még keményebb csapást a buzogánnyal
osztogat.
Zug a tó, feketén forog fel hulláma,
Mint mikor a földet vakond turja, hányja:
Nehéz habokat vet a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.
Két hatalmas tündér sajátja volt a rét:
Ez birta a nádast, amaz a tó vizét:
De tündér-országnál a kincs többet ére:
Mit szép nejében birt a nádas tündére.
Szerették is egymást sok századig ketten,
S nem vénült az érzés a tündérszívekben.
Ám a tündérasszony ábrándokba mélyed...
Álmodván szerelmes vágyainak új képet.
S amint künn merengett, csendes holdas estén:
Tekintete a tó tükörére esvén,
Megrettent...mivelhogy egy tündérszép alak
Állt merőn ránézve, a tükör-víz alatt.
Nézte a hölgy, hosszan nézte szívdobogva...
Most egy nádbokréta hullván a habokba:
Összerezzent a víz...eltünt a jelenet,
De már az ábrándos tündér hölgy szeretett!
Ah, őt láttam, őt, a tavak tündér urát!
Sóhajtja...s álmaknak engedvén át magát:
Hütlen gondolatok lopóztak lelkébe,
Kisértvén szüntelen a viz-király képe.
A sohajtó vágynak kedvezett az éjjel, -
És segített szőni titkos ingerével
Az ábrándok tarka, bűbájos fátyolát,
Melyet a tündérhölgy habzó keblén von át.
Puha, meleg éj volt, nehéz durva része
Aludt az életnek, meg vala igézve:
Mely illattól leve ittasabb, ittasabb:
A lassu szellőtől alig rendült a hab.
Nem volt éj a szellem- s finomabb világnak:
Fenn volt a szerelem, az ábránd, a bánat!
Fenn volt a tündérhölgy, - s titkos gondolatja
Gyermekivel magát emésztőn mulatja.
Jó szárcsa, mond egykor, beszéld el csak nékem:
Minő világ van ott a mély tófenéken?
Van-e a víztündér titkos lakához út?
Láttad-e már őtet? azt mondják: nagyon rút!
Fényes tündérhölgy! - a szárcsa válaszola,
Aki rútnak vallja, nem látta őt soha!
Én gyakran járom a mélységes vizeket:
De ami ott vagyon, leírni nem lehet.
A tündérkastélyban építtetett a fal:
Tündöklő csigákból, ezer változattal:
Tengercsendben hallgat a csudás fal mélyen, -
S ha vihar zúg, az is nyilvánvaló lészen.
S mintha szivárványból volna a fedele:
Nagy arany halak zöld, kék, piros pikkelye:
Ilyen két nagy hal van a kapunál őrül:
S megvillámlik a viz, ha mozdul, fényétül.
Nagy félve jutottam egynehányszor oda,
S egészen elvakitott a tündér-palota:
Hát még belől...? mondják: csudáknak csudája!
Meleg tajtékbul van a viztündér ágya.
S a vizpalotától, mélyen a föld alatt:
Egy hosszu sikátor a tengerbe lyukad,
Amelyen egymáshoz a nagy viz-világnak
Hatalmas urai látogatni járnak.
S midőn a nap leszáll tengeri ágyába:
Átárad a tóba ragyogó sugára,
Sárga, zöld, kék színben lángolnak a habok:
Még a barna sár is aranyszinnel ragyog.
De mindezek, mint a pára elenyésznek,
Szépsége mellett a tó fejedelmének:
Aki mostan fekszik sápadtan, betegen,
Azt beszélik róla: hogy baja szerelem!
Igy szólott a madár, s lebukva eltünék:
Mig a hölgy kebelét szerelem, vágy, kétség
Ingatja, rengeti, mint a gyenge nádat,
Rengeti a hullám, mely rája kiárad.
S megjelen a szárcsa tündérnél gyakran,
Titkosan beszélvén csendes alkonyatban:
S akár mélybe szállt, akár onnan jött fel,
Tele volt ajaka mézes üzenettel.
És nőtt a szerelem, nőtt a vágy ekképen.
Egyszer csak megmozdul a nádas éjfélben:
Elveti bújában rengő bokrétáját,
Sivitva hagyja el a bíbic tanyáját.
A nádasok ura felriad álmábul,
Kitekint a tóra, - de im csak elámul...
Mert bájos nejével a vizek tündére
Azon percben tűnik a tó fenekére.
Utánok kap végső reményben, kétségben,
S csak neje zöld fátyla marad a kezében:
Azt is a tó rengő habjaira csapja...
Rettentő fájdalma, rettentő haragja!
Zug a nádas, sással vagdalja a tavat,
Még keményebb csapást buzogánnyal osztogat:
Zug a tó, habot szór a nádas fejére,
Az izmos zsombékot megingatja mérge.
De már mind hasztalan küzdelem és harag, -
Messze van a tündér a hullámok alatt!
A tépett nádasban hosszu mély moraj van...
Fájdalom sóhajt a hosszu mély morajban.
Ám amint fogyása lőn a holdvilágnak:
Ugy fogyott szépsége a vizek urának.
Undok tói csuda lett végre belőle...
Irtózva fordult el a tündérhölgy tőle.
Jöttek habszakállú, mohos képű csudák:
Kik a bús tündérnőt kinozták, faggatták: -
A boldog mult és a hütlenség emléke:
Megbánás tövisét szurkálták szívébe!
Visszavágyott most a nádasba, - s ajkának
Meleg sohajtási fölfelé szállának:
S meleg sóhajából, mely búval született:
Sárga hinárvirág termett a hab felett.
S amint észrevette ezt a tó tündére:
Levarázsolta őt a tó fenekére:
Erősen a földbe gyökerezett lába...
Ah, nincs visszatérés elhagyott honába!
Tünődött...sóhajtott...s ha vissza nem térhet:
Legalább hogy lássa hivét s a vidéket,
Vizililiommá változott, - s eképpen
Emelkedett ki a habokból fehéren.
A nádas tündér járt-kelt a tó színén,
Mindenütt szerelme fájdalmait vívén:
Hogy bájos hütlenét csak egyszer is lássa:
De mind hasztalan volt sovár vágyódása.
S gondolta magában: így meglát a mélyben...
Jobban célt érek tán madárnak képében?
S fogadást tőn: hogy mig nejét meg nem látja:
Lesz a rétek, tavak repkedő sirálya.
A jajgató sirály hitvesét siratja,
Hitvesét keresi a liljom illatja:
Eped a másikat meglátni mindenik:
De sirály s liliom egymást nem ösmerik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése