Hullám porzik a szirtek alatt,
mint az időknek hajnalán is,
jönnek, mint a hű vándormadarak,
megjön az ősz, a tavasz, meg a nyár is.
Jő a hó az esőre, tovább
épülnek s pusztulnak a fészkek,
meggörnyednek s újra felállnak a fák,
mikor a tél elhagyja a partvidéket.
Mint egy nap, ezer év olyan itt,
és a napok hullámverése,
hegy meg a völgy sose változik,
lobban a láng s elfúl a sötétbe.
De az elmúlásban semmi se más,
ugyanaz a Nap mered évről évre,
ugyanaz a lombsusogás,
ugyanaz a fény remegése.
Szél zúgatja örök dalát,
váltakozik a moraj a csenddel,
és örök útját járva tovább
egyre beszél és ragyog a tenger.
Néma vizekben váltakozó
a viharos éjszaka holdja,
tajtékon töredezve, bukó-
hullám-csuklyákon lovagolva.
Áll a part, veri szél, veri vész,
nőnek az erdők, hullnak az erdők,
rönkből nőnek a sarjak, és
vénekből lesznek a legelsők.
Partra zuhognak a reggelek,
száll a szirt-emelő köd a tájban,
föld és tenger újrateremtve fekszenek
a mohó sirály-viháncolásban.
Emberek, hálót, evezőt meritők,
vetve, szántva élnek e zordon
parton, egy álomban, mely örök,
s ott remeg a kék horizonton.
/Ford.: Görgey Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése