Az este most kél fel nyugat felől,
és könnyű lábbal lép a legelőn,
árnyszövedék lebeg a sziklarésben.
Hangafüvekre suttogás hajol,
egy feketerigó hangol, dalol,
torkában fojtott alkonyremegéssel.
Lovai szárát fogja már a Nap,
egy sárgás porköpenyt magára kap,
és már vissza se néz a kék hegyekre,
hűs völgyön túl sárgán ragyogva jár,
hol az árny éj-menyasszonyára vár
szédült-szerelmes álomban merengve.
Lágyan pihegve jön az éjszaka,
nyakán s arca körül holló-haja
s a vállán tündérkönnyű párakendő.
Félénken eolhárfa-hang remeg,
mint anyaöltől elváló gyerek,
s a hűs otthonokba lebegve eljő.
Sziklák közt lélekremegés: e jó
gyümölcsérlelő, dióhullató,
szemek álmélkodó szédületében:
a szférák zenéjének s az örök
teremtésvágynak hulláma görög
a meghitt partokra a mély sötétben.
/Ford.: Görgey Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése