Láthatatlan, gyors lábak dobognak
homályán mély völgytorkolatoknak:
topognak fel: egyre-egyre feljebb
kaptatóin kúszható hegyeknek.
Igen sűrű bozótok zörögnek,
ó barlangok tompán dübörögnek:
minden zörej vissza-visszaharsan
nagy falakról kiformált szavakban.
Guggoló sziklák zúgnak, morognak
tetején a kopár oldalaknak:
guggolnak és beszélnek, beszélnek,
kiabálnak, mert fáznak és félnek.
Akik futnak, oda se figyelnek,
erős lábak néha már remegnek:
orrlyukakból szertefúvott pára
lecsapódik cserjére, sziklára.
Mára nagy az udvara a holdnak,
széles, megizzadt hátak ragyognak:
csillognak a kövek, bokrok, hátak,
mint akik hideg ezüstté váltak.
Nehéz testek szaladnak: ezüstből:
száll, száll a por, szép fehéren füstöl:
így szaladnak szálló lepedőben,
alája férnek mindnyájan, bőven.
Hűvös gyolcsban imígyen szaladnak
hontalan és mégiscsak szabad had:
száguldozó, szép, ezüst kisértet,
árnyékaik a csúcsokig érnek.
Amerre szaporán elzörögnek,
indulása van a nehéz rögnek:
de mégis fél, ijedt: rátaposnak,
itten marad kőnek, darabosnak.
Mégis, hogyha egyszer elindulna
úgy, ahogy van, kicsikét szorongva:
gurulna és menne, egyre menne
meredekről folyton meredekre,
lassan jó, puha porrá peregne,
belé erős szarvas heveredne,
aztán csillogó, nagy, büszke háton
száguldozna szerte a világon.
Ím a hajnal, vadul józanító,
sziklák arcát szégyenre pirító:
ami volt, az úgy látszik: hazugság,
a lombokat arcuk elé húzzák.
Ami kő volt, az megmaradt kőnek,
szarvasokra rövidlátók lőnek:
kire lőttek: esetlen és bamba,
áll és bőg és sebét nyalogatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése