Míg sasfiókot rejt a szirti fészek,
és levél hull és száraz ág törik -
míg a hegyek közt borjak legelésznek,
s a vadon zöldje vershez öltözik,
míg tavasz fényén megolvad a hó,
míg földjét munkálja a völgylakó,
míg ösvényén a paraszt szekerez,
míg a bikának bökő szarva lesz,
míg Lomnál a kasza árpát arat,
míg eső múltán újra süt a Nap,
míg Vágá nyáját őrzi a karám,
s fenyő mered fel Tollstad magasán,
míg a patak a Mjosibe ömöl
fentről a Dovrefjell lejtőiről,
míg az ormok közt hajnal ködje száll,
s kertek zugában szellő fuvoláz,
míg kása áll a család asztalán,
s a kályha hamván izzik a parázs -
míg fiúkat lányokhoz vonz a vágy,
míg szív a szívre rádobban omoltan,
míg szénaboglyákkal púpos a táj,
míg csak egy lélek is megél e honban:
addig nyelvünk csodája,
acélunk tiszta lángja,
karunk hatalma,
szívünk buzgalma
meg nem törik,
és fajtánk fennmarad -
s mit századok alatt
gyűjtött, vedd át a hasznos régiséget,
vondd új versekkel táborba néped!
/Ford.: Bernáth István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése