Nikolaus Lenau: Elválás

Már oda mind a bimbók, csalogányok,
és daltalan a lombjahullt bokor,
őszi hűvös szél rajta átlohol:
eltűnt a lomb, s boldogságom utánok.

Ez a csalit, hol annyiszor kerestük
a mámorok megtartó sűrüjét,
s míg foglyulejtett a gyönyörűség,
foghatatlan szállt az idő felettünk.

Világgá mész, vándorlás láza éget:
itt az ösvény kígyózva, hidegen,
mely nagy erővel csábít, kedvesem,
mindent feledni, messze földre téged.

Hajódat már mozdítja útikedve,
sima nyugalmából felforr a hab,
de ha elment, a hullám összecsap,
s egykedvűn ring tovább, megcsendesedve.

Látod fájáról elszállni a varjat?
Egy darabig inog, remeg az ág,
majd visszanyeri volt állapotát:
panaszaid is csendben elapadnak.

/Ford.: Jékely Zoltán/