Nikolaus Lenau: Menedék

Köröskörül sziklaszálak,
néhány kis fenyőfa, elszórt,
zordon surrogásu társak,
kik nem hallanak madárszót.

Szép tavasz-napok zajából
ide nem jut el az ének:
sok is e sötét magányból,
keselyű megsínylené ezt.

Sziklaágyán szinte reszket,
szomjan ég a mohaszőnyeg:
jöjj felhő, eső, eredj meg,
hogy kívánom drága könnyed!

Itt a szellő halkan átszáll,
rejtett, mély gyászt hordozó hang:
itt-ott árva vadvirágszál,
ha az est jő, összeborzad.

Nincs patak, mely surranóban
ellopózhatnék idáig:
el ne mondja áruló hang,
micsoda csendet talált itt.

Mert vad sziklák őrzik jól:
így maradjon ez a hely meg,
hol ki lehet sírni titkon
egy boldogtalan szerelmet.

/Ford.: Jékely Zoltán/