I.
Nyár volt a zordon Kárpátok között.
A bércz virágpalástba öltözött,
Melyen függ hermelin-szegélyzet hóbul,
S kristály folyó kanyarog ezüst zsinórul.
Hirnök szellő futott a fenyvesen,
Mely ábrándozva nyugvék csendesen:
Egy hívünk jő! egy szeretőnk közelget!
Oh Tátra, őt kebledre kell ölelned!
S a fenyves megnyilt keble áradott
Üdvözletemre gyanta illatot,
Ős Tátra milliónyi zöld karával
Vendégét reszketőn ölelte által:
Légy üdvöz, gyermek! természet-anyád
Köszönt, ki nem feledt, bár elhagyál,
A szabadság szirtjéből magad kitépted
A sziklább arczu város börtönének.
Légy üdvöz, ifju! rejtekébe int
Magányunk, várnak csarnok-íveink!
Az öblös barlang-száj köszöntve mormog,
Visszhangzanak rá hangos sziklaormok:
Lomnicz fokán nem alvó égi láng:
A hold fog égni örömtűz – gyanánt.
Verve mohaágyad, ringatód az erdő,
Fejedhez tett koporsód a sziklacsergő,
Szamócza nyújt édes-piros bogyót,
Mely, ha letéped, csattan mint a csók.
Szellő jövend álmot szemedre szőni,
S tengerszemek hótestü tündérnői
Ajkadra szállnak az éj hűvösén,
Hogy nedves ajkok’ száritsák tüzén,
Megpenditik tündér szerelmök kobzát,
Rá húrnak szőke hajukat bogozzák,
S fölváltva zeng a lant ujjok alatt
És szájról szájra adják ajkadat,
Hogy ölelésük közt elhalva, álmodd
Az örök szerelmet, örök ifjuságot!
II.
Te völgy, hol hőbb nap, olvadóbb a hó,
Tél hamarább fut, nyár tovább pihen,
És szebb virányközt lüktet a folyó,
Te völgy, e szóra oktatsz, Szerelem!
S te bércz, vihar korbácsát megvető,
És visszavágó villámok haragját,
Te elhagyott, sujtott, kopár tető,
Fenséges bércz, azt mennydörgöd: Szabadság!
III.
Ül ünnepélyes csönd a fenyvesen.
Sziven oly csöndes véled, kedvesem!
Szivembe a te mosolyod hatott,
S elűzte a felhődző bánatot.
A völgyekre kék párázat száll alá.
Ábránd köde lelkem’ elfoglalá.
Elszenderült lelkem, virraszt szemem,
Rád vetteti aggodó szerelem.
És félálomban szoritom kezed:
Valóság vagy te, a kit szeretek?
Te vagy e halvány arczczal, vagy talán
A Mátra lánya, tündér hableány?
A hableány, kit éget földi tűz,
És jégtavából a holdfényre űz,
S födvén haja, mint gyászfüzét a lomb,
Szivek kisértetéül szétbolyong.
Epesztő vágyat hord a hableány,
De gyönge karja vészes ingovány,
Melyet virágok szövevénye fed,
De vissza onnan nem kerül szived!
Vándort, ha utja rá éjjeledet,
Csak szerelembe, s örvénybe vezet:
Zsákmánya lesz az elkésett vadász,
S pásztor, míg éjjel nyájára vigyáz.
Ha reszkető tagját egyszer veté
Fölmelegitni karjaid közé,
Ha egyszer szívtad ajkai tüzét,
Lelked’ örökre összeégetéd!
A hableány szerelmével megöl,
S én hova tünjek bosszujok elől?
Ah, mert a rengeteg tündérit én,
Az erdőn érted bolygva, megvetém!
Most még szemem egygyé olvad veled,
S keblemben érzem verni szívedet:
Sziklák és bokrok közt az erdei
Tündéreket látom leselgeni.
Csak arra várnak, míg elfordulok,
Akkor hizelgéssel mind közre fog,
Magok közé csábit a hableány,
S te elhagysz, mint egy tündér látomány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése