Kinek szivében kétkedés ég:
az számlálhatja szenvedését!
Egyszerre csúfságos meg ékes,
ha bátor férfi jelleméhez
kishitűség tapadna: tarka
e férfilélek, mint a szarka.
S örülhet az ily férfi még,
hisz néha fényt vet rá az ég,
választhat menny s pokol között.
Kibe hűtlenség költözött:
fekete szinű, mint a szenny
s nem teszi mássá holta sem.
De mint a hó, fehérlik az,
ki lelkületre hű, igaz.
Gyorsan repül e kép tova,
nem fogja fel az ostoba,
hogy mi benne az értelem:
elzúg előtte sebesen,
mint nyúl, kopó ha rácsapott.
Ónnal vonj be üveglapot
s megcsal, mint vakot álomképe:
kápráztatón bomlik elébe,
de nem marad meg, villanás csak
e lebegő és könnyű látszat:
ha kéjt is adna, elfut az.
Ki téphet ki vajjon csupasz
tenyérből szőrt, hol sose nő?
Fúrt agy kell hozzá, bűverő.
Van ok reá, eszem hogy így
töprenkedik, példázkodik.
Hűségre nem találok ott,
hol az enyészni úgy szokott,
mint forrás habjain a tűz,
vagy harmat, nap ha rája tűz.
Érdekli a bölcs férfiút,
hogy merre is van itt kiút
s szavaimból megérti-e,
igazul hogy' kell élnie?
Mert nem nyugosznak e szavak:
futnak egymás nyomába vad
iramban s visszatérnek,
csepülnek és dicsérnek.
Ki ezt megérti, mint dukál:
dől rája drága fénysugár:
nem ül tunyán, de félre sem lép,
tudja, mikor mit cselekedjék.
Fondorlatos baráti lélek
zsákmánya lesz pokol tüzének:
elzúzza üdvét, mint a jég,
hűsége farka nem elég
hosszú, hogy óvja egy kicsit,
ha erdőn bögölyök csipik.
E tanitások nem csupán
a férfiakra állnak ám:
a nőket is hevitse ily cél,
s ki jó tanácsaim szerint él:
az tud vigyázni jó hirére,
míg nem lel hódoló hivére,
kinek od'adja örömest szép
szerelme hamvát s gyönge testét.
Így méltó lesz reá, kiért
erényt, hűséget nem kimélt.
A tiszta nőt, egekre kérem,
mérték vezesse, mert szemérem
minden erény lakatja itt lenn:
adja ez üdvöt néki Isten.
Hamis nőnek hamis a bére.
Ha őszutó az ujjnyi jégre
tűz: az megállni nem bír, enged:
így tünik élte jó hirednek.
Dicsérnek sok szép nőt, akik
szivében durvaság lakik.
Az ilyen nő szemembe: dísz-nő,
aranyba foglalt kék hamis-kő.
Viszont lehet dicsérni joggal,
ki gyenge rézkeretbe foglal
rubint, mi drága és remek,
s mi bárkit boldoggá tehet.
Ilyen a tiszta nő: szives
és tervbe, tettben nőies.
Nem kérdem erről: teste szép-e,
vagy csábitó-e öltözéke:
ha nincsen csalfaság a szivben,
jó hire száll töretlen ivben.
Tovább ha venném rendre még
a férfi és nő jellemét,
dalomnak nem szakadna vége:
benn' szenvedélyek szele tombol,
szól szerelemről, fájdalomról,
örömről s rettegésről egyben.
Lennének bár hárman helyemben,
mind lángelméjű, nagy müvész,
kik közt nevem homályba vész:
így is csudára lenne szükség,
közös erővel hogy lefössék,
mibe magam fogok bele.
Vón mit küszködniük vele!
A rege, mit most újra zengek,
hűségről fog beszélni nektek.
Milyen a nő, ha jó, igaz,
s a férfi, hogyha férfias:
nem retten, hogyha hívja cél,
edzett a szive, mint acél.
Ha büszke bajvivásba ront,
nem látja hullni a porond:
győz s új kalandra rugtat ő.
Bölcs férfi s egyben vakmerő,
( e szókkal hősömet köszöntöm)
rá néz a nő s tüzet fog rögtön,
száll is szivébe bú elég.
Balsorsban biztos menedék.
Később jön csak világra, kit
hősömnek választottam itt.
Bár tudnám, méltón zengni őt,
a sok csudát tevő dicsőt!
/Ford.: Képes Géza/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése