Pereg egyre a rózsalevél -
a juhar koronája de sárga...!
A mezőkre leült a fehér
ködök őszi-hideg puhasága.
Nagy az erdei csend, s csodaszép
ez a kései dísze a fáknak:
sok az árny, üde folt szanaszét -
lobogó, csupa tűz-arany ágak!
Elakad szava - hallgat a táj:
ez a lombozat annyira más már...
Csak az ősz szele fáj,
csak az elszakadás fáj!
Gyere hát csavarogni ma még,
ki, a puszta, a néma fasorba:
gyere, nézd: a mezők sora épp
az időt panaszolja...
A nagy éj takarója alatt,
legyen egy szavad egykor a nyárért,
fölidézve a dalt, madarat,
fölidézve a nyár-éjt!
De figyeld az idő menetét:
noha fordul is újra tavaszra -,
csalató örömét
soha vissza nem adja...
/Ford.: Lothár László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése