Ivan Bunyin: Szélmalmok, sírkövek

Szélmalmok, sírkövek, utak, dűlők a halmon -
szememtől elszakad, sörérbe vesz a táj.
Tűnő ábrák mögött fakul a bíbor alkony,
de esti csöndje még valamit egyre vár.

És jön a Pusztai Éjszaka, jő keletről...
Mögötte kék homály dől a mezők fölé...
Töprenkedő magányt sűrít a szürkületből,
szomorúsága már a búzaföldeké.

A mezsgyén meg-megáll, lesi a némaságot...
A pír mögé figyel, áttetsző messzeség
homályába, ahol derengenek ért kalászok,
s a föld köde körül gyengéd pitymallat ég.

Talányos, csüggeteg szemének lágy karéja
jámborsággal, örök gondokkal van tele,
arról, amit csupán sötét sírok, a néma
puszta tud és az éj élő csillagdísze.

/Ford.: Fodor András/