Nyugat patakja, drága, honi vad!
De sok forgó sorsú év, bú s öröm
múlt el, hogy én utolszor tükrödön
kacsáztam s a könnyü ugrásokat
számláltam! Ám hány édes kép maradt
belém vésve, oly mélyen, hogy szemem
akár napfényben is lehunyhatom
s száz árnyalatod látom vizeden,
pallód, a szürke fűzsort partodon,
s a sok-sok színnel erezett föveny
átizzik fényeden! Gyermekkorom
sok képe! Férfigond s magány tekint
rátok, sóhajok, s megdobban szivem:
bár gondtalan gyerek lennék megint!
/Ford.: Szegő György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése