- Kis gyermekek,
kikben csak úgy pezseg
az élet, a halál felől
ugyan mit sejtsenek?
Egy kis parasztlányt láttam én,
nyolc éves, hogyha múlt:
dús koszorú fénylett fején,
fürtökbe bodorult.
Mint mind az erdőföldi nép,
furcsán öltözködött,
szép volt, s szeme gyönyörü szép,
örömmel néztem őt.
"Hány testvéred van, gyermekem?"
Szólt a kicsi leány:
"Hogy hány? Heten vagyunk, heten",
csodálkozott reám.
"Mondd, hát hol vannak?" S ő felelt:
"Heten vagyunk bizony,
kettő otthont Conwaybe lelt,
kettő szolgál hajón.
Kettő cintermünkben kapott
nyugvást, szép csöndes árnnyal,
s a cintermi házikót
lakjuk édesanyámmal."
"Kettő - mondod - Conwaybe van,
kettő pedig hajón,
s heten vagytok mégis! Hogyan
lehet ez, aranyom?"
"Heten vagyunk - felelte ő -
fiú s lány, mindahány,
kettőt rejt már a temető,
vén fa alatt az árny."
"Te futkosol, kis bogaram,
friss vagy és eleven:
de kettőtök már odavan,
nem vagytok, csak öten."
"Zöld sírjukat látjuk sokat -
felelt a kis leány -
négy öl vagy öt ajtónk előtt,
egymásnak oldalán.
Harisnyám gyakran ott kötöm,
kendőmet ott szegem:
ott ülök gyakran egy kövön,
s nekik szól énekem.
Gyakran, mikor leszáll a nap,
s oly szép az esti fény,
fogom zabkásás tálamat,
ott vacsorázom én.
Hugocskám hosszan szenvedett,
Jane, az első halott:
aztán gyötrelme engedett,
s ő magunkra hagyott.
A cinterembe így került:
szép időben vigan
játszottunk ott, a sír körül,
John öcsém s jómagam.
A föld fehérbe öltözött,
és csúszkálhattam én,
akkor melléje költözött
kedves kis John öcsém."
"Ha kettő mennybe ment, ugyan
hányan vagytok ti, szentem?"
"Heten vagyunk, heten, uram!"
felelt a lányka menten.
"Kettő ha volt, kettő ma holt:
A mennybe jutva hunyt ki!"
De a szélbe szórtam én a szót,
a kis leány nem tágitott:
"Mégis heten vagyunk mi!"
/Ford.: Szegő György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése