William Wordsworth: Két áprilisi reggel

Mentünk Matthew-val: odafenn
vörösen kelt a nap:
ő nézte, megállt, s "Úgy legyen!",
e sóhajra fakadt.

A falu tanítója volt,
ezüstös-ősz fejű,
mint tavaszi ünnepnapok,
oly víg és egyszerű,

s aznap harmatos réteken
és párolgó vizek
mentén kezdtük jókedvüen
járni a hegyeket.

"Jól indultunk neki, igaz?"
szóltam. "De mondd, mi bánt
e kék ég alatt? Mondd, mi az,
mi úgy sziven talált?"

S Matthew megint megállt, Kelet
felé kémlelve még,
csak nézte, nézte a hegyet,
s hozzám fordult, eképp:

"A bíbor felhőt nézd csak ott,
az égen hogyan áll,
eszembe juttat egy napot,
- van harminc éve már.

És amott az ég színei
- minden olyan nekem,
mint azon az áprilisi
szép iker-reggelen.

Horgászni mentem, s az utam
a temetőbe vitt:
ott, hol a lányom sírja van,
megálltam egy kicsit.

A környék büszkesége volt,
s kilenc éves se lett:
ó, az én Emmám már tudott
pacsirta-éneket.

Ha fedte is hat lábnyi föld,
éreztem, szeretem
még jobban: ahogy azelőtt
nem szerettem sosem.

S amint kifelé indulok,
egy viruló leány
jön velem szembe: ott ragyog
a harmatcsepp haján.

Teli kosarat vitt sima,
hó homloka felett -
öröm bárkinek látnia
ilyen szép gyermeket.

Oly könnyen szökkent, ó, talán
forrás sem oly szabad:
üde és boldog volt, akár
a tengeren a hab.

Sóhajra bírt fájdalmam ott,
nehéz volt rejtenem:
nem, nem kivántam mégse, hogy
ő a lányom legyen."

Matthew már régesrég halott:
de látom őt magát:
áll, mint akkor, s kezében ott
a vadalmafaág.

/Ford.: Kiss Zsuzsa/